Bár a Rexpresszó meg a Gömbakác is nagyon autentikus helyek voltak, az Aranykupa nálam az este fődíjasa: egy szinte érintetlen, de kulturáltan szocreál presszó a Lakatostelepen. Már a Gömbakácba sietve is szomorúan trappoltunk el mellette, magunkban fogadkozva, hogy mindenképpen visszavillamosozunk ide. Vigyázat: ez az Aranykorsónak csupán névrokona!
És hát nem bántuk meg! A pult a Gyömrőihez hasonlóan faburkolatú, bár itt Xiladekorral szép sötétre pácolták. Itt igazi sörbárhoz méltóan inkább régies hatású sörreklámokat találhattunk mindenhol, díszítésképpen aranyozott, oroszlánfejes kopogtatókkal feldobva.
A szintén faburkolatú plafonról aranyozott ventilátor lóg alá, a négyzet alakú lámpaburkolatok pedig pompásan egészítik ki az együttes látványt. Ha lefelé néznénk éppen, csodálatos törtcsempés padló tárul elénk, az ablakokat pedig katedrálüvegre emlékeztető matrica borítja. Hibátlan!
Mit is kérhettünk itt inni? A már régóta eltervezett Klubtitkárt, vagyis Bonbonmeggy-likőrt kis vodkával és Márka meggyel. Mivel pont kifogyott a Bonbon-meggy, ezért Cherryt kértünk, és hát mokkáspohár híján söröspoharakból kaptuk a borzalmasan édes, de valóban alattomos italt. Azonnal rá is ittam egy kisüveges Pilsnert, nehogy összeragadjon a kis szám.
Az üveges Pilsner jó volt, de nem szabad kihagyni a csapolt Dreher Bakot, illetve az ebből finomított Rigót sem. A Klubtitkár csak viccnek volt megfelelő, de a hely szelleme miatt kötelezőnek éreztük azt az egy kört.
Laura adaléka: Pozitívum továbbá a kb. ötvenfokosra felfűtött mellékhelyiség, alig volt kedvem kijönni :))
A pultossrác a kb. 3 fok ellenére képes volt biciklivel elhagyni a helyszínt - az igazi sportemberhez méltó viselkedésért innen is tisztelet jár neki.
